Nem nagyon voltam még úgy a városba, talán ki kellene mozdulnom egy picit. Körülnézni mi hol van. Érdekelne a Görkori pálya is. Biztos vannak ott olyan arcok akik picevill-ben is voltak. Mert tudni illik, hogy mi hárman: Cherry, Michael és én állandóan görkorival mentünk mindenfele. Mindig volt nálunk egy táska is váltócuccal, hogyha úgy adódódott, le tudtuk cserélni. Mindig élvezettel gurultunk lefelé a parton és mindig izomlázasan másztunk fel a partokon. Rettentően szerettem ezt a dolgot. Élveztem a száguldást.

Szóltam is Marynek, hogy nézzünk szét a városba, el is mentünk az egyik bevásárlóközpontba. Nem nagyon tetszett az ötlet, mivel én tényleg szét szerettem volna nézni, nem pedig bevásárolni. Mikor megérkeztünk rögtön eltűnt a durcázásom, mikor megláttam a szomszédokat, Pearl-éket. Most először láttam így együtt a családot. Ott volt az apa, az anya és a két gyerek is. Mivel, édesanyám már ismerte őket, odamentünk köszönni. Anyukám felvezette a bemutatkozásomat is:

-          Sziasztok, de örülök, hogy látlak benneteket, hogy vagytok mostanában? – kezdett bele jó pofin anyu…

-          Szia Mary, köszönjük nagyon jól éppen jöttünk bevásárolni a hétvégére… - folytatta a beszélgetést Selena Pearl, az édesanya.

-          Még nem ismeritek a lányomat Sam-et. – vágott közbe még mindig mosolyogva.

Rendesen bemutatkoztam mindenkinek, kezet fogtunk és végre megtudtam mindenkinek a nevét. A lányukat, akit egy beképzelt libának tartottam, egészen rendesnek tűnik és Ninának hívják. A fiú Max és ugyanolyan rendes, mint a család többi tagja. Mikor Max-nek mutatkoztam be, feltűnően látszott, hogy elpirosodtam, egy picit mintha el is mosolyodott volna mindenki. Na de sebaj, a lényeg az, hogy mindenkit megismertem a Pearl családból.

A bevásárlás vége után hazamentünk és bepakoltunk mindent a hűtőbe, amit vettünk. Így már végre tele volt csokival és a kedvencemmel a habos bubbival. Mikor fel akartam menni a szobámba, hirtelen meghallottam a csengőt. Anyukám ajtót is nyitott, Nina volt az. Engem keresett, anya egyből utánam szólt, hogy ne menjek fel, mert vendégem érkezett. Boldog voltam, hogy végre valaki engem keres. Meg is fordultam egyből.

-          Szia Nina, hát te? – kérdeztem érdeklődve.

-          Helló, ki akartam menni sétálni és eszembe jutottál, hátha meg szeretnéd ismerni a környéket, szívesen megmutatnám neked. – válaszolta barátságosan.

-          Persze, persze, mehetünk nyugodtan, köszi, hogy szóltál. – mondtam neki felcsillant szemekkel.

A boldogság annyira elkapott, hogy barátkozni akar velem Nina, hogy teljesen elfelejtettem tőle megkérdezni, hogy mi újság van. Teljesen extázisba voltam, hogy merre fogunk menni, miről is tudnánk beszélni, meg a szokásos újonc hülyeségek.

Elindultunk az úton, a város felé és Nina el is kezdte a beszélgetést:

-          Na és, miért költöztetek ide? – nézett rám kérdőre vonva.

Hírtelen nem is tudtam, hogy mit válaszoljak, mert a szemeitől egy kicsit megrémültem. Úgy gondoltam, hogy jobb az igazat mondani, és elmeséltem neki, hogy valójában mit keresünk mi itt.