Rögtön belevágott, hogy ne érezzem magam rosszul, hogy láttam a tegnap esti eseményeket. Megnyugtatott, hogy nem volt semmi olyan, amit elképzelhettem volna. Sara-t hazaküldte.

Nem hittem a fülemnek. Belevágtam én is.

-          Miért küldted haza?

-          Nem volt hozzá kedvem. Mikor elment visszaültem az ablakba és vártam.

-          Mire vártál?

-          Rád.

Elpirultam. És egy kicsit szótlanok lettünk, aztán folytattam.

-          Miért?

-          Beszélgetni akartam valakivel.

-          Értem, és miről?

-          Mindenről, kell egy barát. Számomra a fiúk csak haverok, nem tudnak komolyan venni. A húgom, meg ő még egy kicsit gyerekes.

-          Én el tudok vele beszélgetni.

-          El igen. De volt neki ez a Simon, azóta mintha kicserélték volna.

-          Nem értem, miért mondod ezt?

-          Egyszer megcsókolta, aztán megbolondult, nekem kellet Simonnal tisztázni, hogy nem akarja látni többet.

-          Nekem nem így mesélték el.

-          Hát hogyan?

-          Az hosszú…

-          Rendben majd egyszer. De most mennem kell.

Aztán elment.

Este ismét az ablakba ültem. Ő is ott ült. Egy újabb lapot tartott a kezébe, amin az állt, hogy „elszökünk?”. Én persze megint bólogattam, kisurrantam a házból és ő is ott volt kint. Elhajtottunk. Egy tópartra vitt. Nagyon szép volt, főleg így este. A kocsiba nem beszéltünk, de mihelyst kiszáltunk a kocsiból elkezdte…

„Úgy érzem, hogy benned megbízhatok. Nem nagyon ismersz még, de szeretném, ha megismernél. Valahogy más lány vagy, mint a többi, gondolok itt Sara-ra… Ő az első találkozásunkkor már megcsókolt és mondhatni, hogy egy kicsit ninfómániás. Ez nekem már egy kicsit sok, elegem van belőle, talán ott is hagynám, de nem tudom, hogy hogyan…”

És ekkor döbbentem rá, hogy nem szereti, csak azért van vele, hogy legyen valakivel? Vagy, mert szép? Nem tudom. Nem szóltam rá semmit, de folytatta tovább.

„… mikor elkezdődik az iskola, amihez még pár nap van hátra, ott fogom hagyni. Most sokkal fontosabb nekem a tanulás, hátha felvesznek, valami jól menő egyetemre.”

Ekkor gondolkoztam el azon, hogy neki tényleg egy barátra van szüksége.

-          Segítesz nekem? – kérdezett rá nagyon aranyosan.

-          Miben is kellene pontosan?

-          Sara…

-          Ninával már fontolgattuk, hogy elüldözzük, de eddig semmi ötletünk nem volt. – mondtam neki vigyorogva.

-          Miért? Te miért nem szereted?

-          Az mind egy. – válaszoltam fejemet lehajtva.

Egy kicsit megállt a beszélgetés. aztán megint szóba jött, hogy Sara nem kell neki. Nekem ezt olyan jól esett hallgatni, most már hihetem azt, hogy lehet, van némi esélyem nála. De aztán eszembe jutott, amit a tanulásról mondott. De belevágtam gondolataiba.

-          Szereted? Szeretted? – néztem rá érdeklődve.

-          Igen szerettem, vagyis nem tudom, hogy szeretett volt e az, amit éreztem. Lehet csak egy érzés volt, amit annak hittem régebben. – mondta érzelgősen.

Elgondolkoztam azon, amit mondott, lehet, hogy nálam is ez csak egy puszta fellángolás. Közben csöndben sétáltunk tovább a tóparton és hallgattuk, ahogyan a békák kuruttyolnak és, hogyan hullámzik a víz. Számomra ez nagyon romantikus volt. Max ismét megszólalt.

-          Szeretem ezt a helyet.

-          Miért?

-          Olyan romantikus… - válaszolta csendben és közbe mosolygott.

-          Szerintem is az. – vágtam rá rögtön, és én is rámosolyogtam.

Furcsa egy helyzet volt ez. Kicsit hidegebb is volt a kelleténél, látta is rajtam, hogy fázom. Odaadta a felsőjét. Nagyon jó volt belebújni, érezni az illatát, teljesen olyan volt, mintha ölelt volna. Kicsit későre járt már. Elindultunk hazafelé. Mikor beértem a házba akkor vettem észre, hogy a felsője rajtam maradt. De nem ez volt az egyetlen dolog ami feltűnt, hanem, hogy anya a kanapén ül és rám szólt, hogy miért sietek fel? Megijedtem, visszafordultam. Elmeséltem neki, hogy Max-el mentem el. Nem örült neki, mert nem szóltam, de látta rajtam, hogy boldog vagyok. Felküldött aludni. Felmentem lefeküdtem.