Másnap reggel vigyorogva keltem fel még Max felsőjébe. Még mindig éreztem az illatát, a teljes közelségét.  A nap ismét átlagosan indult. Mary megint elküldött a boltba. Útközbe találkoztam Simonnal, akit már 1 ideje nem láttam. Elkezdtünk beszélgetni, aztán szóba jött a Ninával való kapcsolata. Elmeséltem neki, hogy az este Max-al is megtárgyaltam ezt. Csak, hogy ő teljesen máshogy mondta el, mint ők ketten. Csodálkozva nézett rám, de én csak folytattam, aztán kérdőre vontam, hogy miért nem mondta el, hogy Nina nem akarta többet látni. Nem válaszolt, csak merenget. Szerintem elgondolkozott a dolgokon. Mikor megérkeztünk a boltba Simon egy újabb érdekes színű löttyöt vett, aztán észrevettem, hogy leemel a polcról egy eper ízű csokoládét. Látszott rajta, hogy nagyon tűnődik a dolgon, hogy meg vegye-e vagy ne. De aztán mégis megvette. Odaálltunk a pulthoz, aztán elindultunk hazafelé.

Mikor beértünk az utcánkba, észrevettem egy szőke hajú lányt, aki irányt vett Max-ék háza felé. Csak Sara lehetett az. Aztán eszembe jutott, hogy nálam van még a felsője. Nem is kellett több, egyre gyorsabban vettem hazafelé az irányt, hirtelen eszembe se jutott, hogy Simonnal mentem. Gyorsan berohantam a házba és megfogtam a felsőt, majd át a kerítésen Max-ékhez. Bekopogtattam az ajtón, Nina nyitotta ki, mondtam neki szóljon Max-nek, nem akart, mivel ott volt nála Sara.

-          Nem lesz semmi baj, szólj neki! – kértem rá, aztán lejött Max.

-          Szia Sam. Mi járatban? – kérdezte csendesen és közbe hátra felé nézegetve.

-          Visszahoztam a felsődet, nagyon köszönöm! – vágtam rá büszkén.

-          Szívesen, de most menned kell, itt van Sara. – és becsukta előttem az ajtót.

Kicsit furcsának találtam, ahogyan most viselkedett. Az este, mintha egy teljesen másik Max-et ismertem volna meg. Most a hangja szégyent mutatott, a tekintetétem rettegtek a szemei valamitől. Nem jöttem rá, hogy mi is az valójában, de egyben biztos volta: Sara nem kell neki. Én az ő helyébe már nem lennék vele.

Mikor hazaértem, kiültem a tornácra, és észrevettem, hogy Simon kijött a házból. Ő nem nagyon szokott sehova se menni a bolton kívül. De most Max-ék felé vette az irányt kezébe avval az epres csokival, amit az előbb vett. Észrevette, hogy látom, de úgy tett, mintha mégse, egyre gyorsabban lépkedett a ház felé. Mikor épp kopogtatni akart Nina nyitott neki ajtót, kezébe egy sárgás színű löttyel. Mind a ketten meglepődtek egymáson, de aztán fény derült a titokra. Mind a ketten békülni akartak. Simon átnyújtotta neki a csokit, Nina pedig a löttyöt. Még egy darabig csak néztek egymásra, de Nina lépet: erősen magához szorította Simont. Simon meglepődve, két karját kitartva szintén megölelte Ninát. Nem kellett ide beszéd, csak érzelem. Ahogy láttam mind a kettőjük szeméből ki is csordult egy kis könnycsepp. Simon áthívta a kunyhójába Ninát, ő nevetve, de még egy kicsit szipogva igent mondott.

Én még mindig a tornácon ülök és tűnődtem az eseményeken. Legbelül örültem én is, hogy végre szent a béke kettőjük között és kívántam, hogy Simon érzelmeit ne utasítsa vissza Nina. Pár perccel miután eltűntek az úton észrevettem sétálgatni egy öreg nénit, aki személy szerint a szomszédom volt.  Láttam, hogy valami nehéz dolgot cipel magával, gyorsan odaszaladtam segíteni neki. Először nem akarta elfogadni a segítségemet, aztán még is beadta a derekát. Behívott magához egy teára. Én persze szívesen elfogadtam tőle. A ház kívülről egy átlagos családi lakóháznak tűnt, belül viszont, mintha visszamentünk volna az időbe. A falakon a tapéta barnás volt és csíkozott, rajta lógott rengeteg kép. A szekrény is elég gótikusnak tűnt, tele volt faragással, érdekes volt nagyon. Pár perc alatt el is készült a tea, amivel megkínált a nénike. Első benyomásom az volt róla, hogy ugyanolyan öreg nő, mint a többi, de tévedtem. Volt benne valami különös, de nem jöttem ár, hogy mi lehet az. A tea elfogyasztása után elhagytam a házat és gyorsan hazasiettem, beültem a szokásos helyemre, az ablakba. Max megint nem volt otthon, éppen elkezdet esni az eső. Az esőcseppek valami érdekeset sugároztak felém. Rávett arra, amit már nagyon régen csináltam, elővettem a gitáromat és elkezdtem énekelni. Régóta nem játszottam rajta, ez meg is hallatszott, de végül is ilyen hosszú idő után nem is volt olyan rossz. A kedvenc dalomat kezdtem el játszani…

„He's the reason for the teardrops on my guitar
The only thing that keeps me wishing on a wishing star
He's the song in the car I keep singing, don't know why I do
Drew walks by me, can he tell that I can't breathe?
And there he goes, so perfectly,
The kind of flawless I wish I could be
She'd better hold him tight, give him all her love
Look in those beautiful eyes and know she's lucky cause”

Miközben daloltam, teljesen belemerültem saját magamba és nem vettem észre, hogy Max hazatért. Már csak azon kaptam őt, hogy néz az ablakból és csak mosolyog, aztán szégyenkezve gyorsan el is tűntem onnan. az arcom alma pirosra pirult és nagyon kivert a víz, rávetettem magam az ágyamra a gitárt is elengedtem magamról. Valami viszont olyan sugallatot adott, hogy ki kell mennem az esőbe, felfrissülni, így is tettem. Kiálltam a tornác elé, az eső elmosta a fejemet és azt se lehetet észrevenni, hogy 5 perce még sírtam. Becsuktam egy darabig a szemem és mélyen azt kívántam magamba, hogy bárcsak itt lenne mellettem Max, aztán valaki hátulról megfogta a derekam, megfordított, magához húzott és megcsókolt… mikor kinyitottam a szemem láttam, hogy Max volt az, igen ő, az a fiú, akiért annyira oda vagyok.

-          Ez most mi v... ? – és nem hagyta, hogy befejezzem a mondatom.

Az esőbe az a hosszú csók teljesen felmelegített, de még mindig nem értettem, hogy mi ütött belé. Finom volt nagyon. Úgy éreztem , hogy ez életem legszebb perce…