Sajnos ez az érzés nem tartott sokáig, valami felkavarta és hazaszalad és csak, annyit szólt oda, hogy: „majd kereslek”. Jó oké keres, de mikor? Most mi van köztünk? Nem értettem már semmit. Én még mindig ott álltam az esőbe és vártam, hátha visszafordul, megölel és folytatódik tovább az a pillanat, ami végleg elvette az eszem. Ahogy zúdult az eső a fejemre úgy zúdult az érzés a szívemre, az az érzés, amikor már azt hiszem, hogy nincs többé már az , aki az előbb olyan érzelmesen átkarolt és megcsókolt. Félre tettem a búslakodást egy időre, bementem a házba és próbáltam megszárítkozni. Szerencsére nem látott meg senki, hogy csurom víz vagyok. Mikor már fehérneműbe voltam, levertem magam az ágyra és sűrű zokogás fogott el. Elkezdtem ténylegesen azon gondolkodni, hogy ha holnap felkelek, akkor emlékezni fog-e rám Max, vagy nem fogom érdekelni. Mind a kettő érv benne volt a pakliban, de én az előzőbe reménykedem. És ha emlékezni fog rám, hogy viselkedjek? Felelevenítsem, hogy mi történt oda kint a ház előtt az esőben, vagy talán hanyagoljam a dolgot és várjam, amíg ő lép? És ha nem akar tovább lépni mit tegyek?

A sűrű gondolkozás és sírás közepette felkeltem az ágyamról és az ablakhoz vettem az irányt. Megfigyelni, hogy vajon mit csinál most éppen Max. Sokáig néztem a szobáját, de nem volt ott senki, még egy árny sem, semmi az ég egy adta világon.

Az igazság az, hogy az este még vacsorázni sem volt kedvem. Úgy felkavart Max délutáni akciója, hogy semmihez sem volt már kedvem. Jó tudom, ilyenkor ki kellene ugranom a bőrömből, hogy megcsókolt az a srác, akiért úgy odavagyok. De nem tudom hova tenni azt a helyzetet, amikor elment és csak egy jelentéktelen „mondatot” odanyögött nekem. Most leginkább egy barátra lenne szükségem, akinek elmondhatom az érzéseimet. Ninát nem hívhatom fel ilyen ügybe, mert a bátyjával smároltam. Simon megint nem, mert ő nem szereti Max-et. Cherry-t ugyan csak nem, mert nem is ismeri, így nem nagyon tudna tanácsot adni. Még anyu maradt, de vele hogy osszak meg ilyen gondokat, nem vagyok már kislány szerintem, nem beszélhetek vele ilyenről. Magam maradtam, magamnak kell megoldanom ezt a Max dolgot, valamit ki kellesz fundálnom, de most semmi ötletem sincs. Talán majd holnap.

-          Sam!! – kiáltottak fel nekem és szakították meg a gondolatmenetemet.

-          Igen? – kiabáltam vissza.

-          Vacsora! Gyere! – szólt fel anyu kedvesen.

Lementem már, mert tényleg finom illatok voltak, de amint anyu kiszedte a tálamba az ételt rá se néztem. Illetve ránéztem, sőt a villával is piszkáltam, de nem volt kedvem belőle enni. Fel is vetették hozzám azt az egyszerű kérdést, hogy mi a bajom? Szinte semmi válaszoltam és azzal, hogy ezt kimondtam felmentem a szobámba. Valójában erre a kérdésre lett volna egy félórás monológom, de nem éreztem, hogy el kellene mondanom anyámnak mindent, főleg nem ez. Teletömte volna a fejem, hogy nem érdemes foglalkozni Max-el. De igen érdemes, hiszen ő egy görög isten és egy D&G modell keveréke. Gondoltam magamba ezeket a hihetetlenül hangzó szövegeket.

A lefekvéshez készülődve megpillantottam Max szobáját és láttam, hogy ég bent a villany. A szobám egyik pontjából lestem a dolgokat, ahol elméletbe nem láthatott engem meg Max. Láttam, hogy nincs egyedül, ott volt a barátnője Sara is. Nem értettem, mit keres ő ott, amikor engem csókolt az előbb, nem hiszem el, hogy ezt mind velem csinálja. Azt is láttam, hogy épp megcsókolja és behúzza a függönyt, utána már csak árnyakat láttam. A szívem már sokadszor tört össze két hét alatt, mióta ideköltöztünk. Szinte már elegem van az egész életemből. Miért kellett nekünk ide költöznünk, pont ide, ahol megkeserítik az életemet. És pont az a személy, akiért úgy oda vagyok.