Mikor végeztünk Maryvel a nagybeszélgetésünkkel, feltéptem a szobámba levetettem magam az ágyra és elkezdtem gondolkodni. A nagy agykurkászás alatt néha még én is elhittem, hogy beleestem Peterbe. Valahogy el tudtam vele képzelni a következő hónapjaimat, úgy, hogy teljesen kizárom az életemből Max-et. De valami rávitt arra, hogy kipillantsak az ablakomon. Odasompolyogtam és láttam, hogy Max az ágyon ül, fogva a fejét, töri magán valamit. Még egy darabig néztem és néztem, semmi nem történt, addig a pár percig, aztán hirtelen - mintha megérezte volna, hogy az ablakba vagyok - felemelte a fejét. Észrevett. Úgy buktam le az ablakpárkány alá, mint egy elesett béna. Neki sem kellett sok. Kinyitotta az ablakát és elkezdte az enyémet valamivel dobálni. Én felemeltem a fejem, majd kinyitottam az ablakot, és mivel még a dobálózást nem fejezte be, engem is eltalált egy olyan valamivel. Egy picit fájt is fogtam az orrom és jajgattam. Hát neki se kellett több, annyira eszméltem, hogy átkiabált, hogy „Bocsi, GYERE LE”. Én hirtelen azt se tudtam hol vagyok, mintha az eszemet vették volna el, ezzel a picikedobással, aztán meghallottam a csengőt. Leszaladtam. Max volt az.

-          Szia Sam! Ne haragudj az előbbiért, csak beszélgetni akart volna veled. – mondta sajnálkozva M.

-          Semmi baj! - persze én mindig fogtam még az orrom.

-          Figyi! Nem lenne kedved velem eljönni, autókázni és közbe megbeszélnénk a dolgokat? – kérdezte tőlem kedvesen Max.

Hát hirtelen nem tudtam neki mit mondani, nem esett valami jól a reggeli beszólása. De nekem se kellett több, elkapott megint a Max láz. Beleegyeztem.

-          Most ráérsz vagy mennyünk egy kicsit később? – kérdezte ráutalóan, hogy ő most ér rá.

-          Igen persze. – válaszoltam nyugodtan.

-          Oké, hozom a kocsit! Vedd fel addig a cipődet!

-          De…de…de, hova megyünk? – kérdeztem tőle igen meglepődve.

-          Majd meglátod! – fordult hátra, mikor elindult a kocsiért.

Gyorsan felvettem a cipőmet és máris mentem ki. Kíváncsian vártam, hogy hova fogunk menni. Semmi ötletem nem volt. Pár perccel a beszélgetésünk után intett a kocsiból, hogy mennyek. Elindultam felé, és észrevettem, hogy Simon az ablakból néz kifelé. Nem törődtem vele, beleültem a kocsiba, majd elhajtottunk.

A kocsiba nem sokat beszéltünk, csak ilyen jelentéktelen kérdések fordultak elő, mint pl.: hogy vagy? Milyen volt a napod? Stb. Nem nagyon értettem, hogy most milyen helyzetben vagyunk egymással. Olyan furcsa gondolatok kavarogtak a fejembe, hogy én sem tudtam hányadán állok. Most szeretne velem lenni, de kicsi vagyok hozzá? Vagy teljesen más az ok? Nem tudtam, hogy mit higgyek. Teljesen mélyen reménykedtem, hogy valami lesz közöttünk, de én már nem számítottam semmi jóra. Inkább ráhagytam a dolgokat, úgy ahogy eddig is… Rövid időn belül megérkeztünk, a tóhoz, oda ahova először vitt, ahol először volt az első igazán komoly beszélgetésünk.

-          Ide most miért jöttünk? – kérdeztem nagyon kíváncsian.

-          Ugye emlékszel a helyre? – bámulta a tavat és kérdéssel válaszolt.

-          Persze… de miért jöttünk ide? – kérdeztem tőle megint.

-          Úgy gondoltam, hogy ez a legmegfelelőbb hely arra, hogy megbeszéljük a dolgokat egymással.  – felelte M.

-          Mit szeretnél megbeszélni?

-          A helyzetünket, azt, hogy hogyan alakult ez ki köztünk és miért lett ilyen a kapcsolatunk.

-          Ezt szinte éreztem, de akkor vágjunk bele. – válaszoltam neki kissé erőteljesen.

-          Tudnod kell, hogy én nagyon kedvellek… - vágott bele Max kicsit vonaglósan – és, ami tegnap történt az eső, azt nem tudom én sem megmagyarázni. Elkapott valami hév, és nem tudtam leállítani. Mikor megpillantottalak az esőbe éreztem, hogy rám vársz. Cselekednem kellett.

-          És, hogy jött az, hogy megcsókolsz? – vágtam bele a közepébe.

-          Én sem tudom igazán, de szeretném, ha nem mondanád el senkinek, legyen ez még titok.

-          Még? Ezt hogy érted? – kérdeztem meglepődve.

-          Úgy, hogy majd ez ki alakul. És ki az a Peter? – kérdezte M. visszavágva.

-          Most ismerkedtem meg vele, Nina egyik haverja.

-          Értem. És volt köztetek valami? – úgy tűnt, hogy nagyon érdekli és mintha kissé féltékeny is lenne.

-          Nem semmi, barátok vagyunk. De miért érdekel ennyire?

-          Mert kedvellek… nagyon is…

-          Akkor miért voltál olyan lekezelő reggel?

-          Nem voltam. Csak nem akarom, hogy kiderüljön.

-          Talán szégyellsz?

-          Jaj semmi ilyen, ne hidd ezt.

Mikor kimondta ezt a mondatot lágyan végigsimította az arcomon a kezét és közeledett felém, majd azzal a finom és érzéki mozdulattal megcsókolt. Ahogy ültünk a kocsiban úgy forrt körülöttünk minden. A szerelem mindent felpezsdített, még a madarak csicsergése és a víz csobogása is elhalkult. Csak a miénk volt a pillanat. Valamit éreztem, egy olyan érzést, amit nem tudok hogyan leírni. Megfagyott minden, csak mi voltunk.

Nem akartam, hogy ez a pillanat megszűnjön, de sajnos végett ért. Nem tudtam semmit se szólni, de Max sem. Ültünk egymás mellett, mint két elveszett óvodás és egyikőnk se tudott még megmoccanni se. Max megtörte a csendet.

-          Úgy gondolom Sam, hogy ezt sem kellene elmondanunk még senkinek sem. Maradjon meg ez kettőnknek. – szólalt meg Max.

-          Rendben van. De egyet kérek! Ne legyél velem lekezelő. – válaszoltam neki kedvesen.

-          Oké.

Elindultunk hazafelé, mert már kezdett sötétedni. Útközben ugyancsak nem beszéltünk semmit, mert azzal a rövid párbeszéddel megszakítottunk mindent. Mikor hazaértem szépen elköszöntem tőle és befutottam a házunkba. Az ajtó becsukása után egy magas c-vel felérő hangot adhattam ki magamból, annyira, de annyira vidám voltam és boldog. A vidámságot sajnos megszakította Mary.

-          Kisasszony! Hol jártál? – kérdezte dühösen anyu.

-          Én? hm… csak Max… - válaszoltam volna, de közbeszólt.

-          Nem érdekel ez a Max nem kéredzkedtél el, sőt nem is szóltál hogy elmész, Ninánál is kerestelek.

-          Ninánál? Nem ott voltam.

-          Azt észrevettem. Menj fel a szobádba 2 hét büntetésbe vagy.

-          Jajj anyu ne már! Még csak most kezdek barátkozni, most költöztünk ide és már bünti?

-          Ezt csak magadnak köszönheted. – válaszolta anya szigorúan és hátat fordított.

Nekem se kellett több, felmentem a szobámba és rávetettem magam az ágyamra és csak sírtam. Annyira nem esett jól, hogy már büntetést szabtak ki rám egy kis semmiségért. Jó annyira nem volt semmiség, de csak Max-el mentem el kocsikázni, vagyis beszélgetni, de nem is sokáig.