Heves gondolataim áradata zúdult rám, a szívem szinte összeroppant, a lelkem pedig megszűnt létezni. Úgy éreztem az életemnek már semmi értelme sincsen most, hogy büntetésbe helyeztek. Két hétig sehova? Most, amikor pont barátkoznom kellene? Szörnyű egy helyzet. Meg kell osztanom Max-el, elmondani, hogy két hétig nem fogunk tudni találkozni. De hogy mondjam el neki? Fogja érdekelni? Jelentéktelen, de mégis jelentős kérdésekkel zaklattam magam. Muszáj volt valamit tennem. Felpattantam gyorsan és az ablakhoz siettem. Elmerülten gondolkoztam, hogyan is szóljak neki, miként keltsem fel a figyelmét. Úgy ahogyan azt tette Max is, én is elkezdtem dobálózni az ablaka felé kis apró cukorkákkal. Sajnos nem hallotta, nem is volt a szobájában. Ültem az ablakban, néztem kifelé az utca felé. A nagy bambulás közbe észrevettem valami mozgást Simon háza körül, amit Nina gerjesztett. Igen későre járt már és nem bírtam elképzelni mit akarhat tőle ilyenkor. Nem bírtam tovább várni. Mivel az ajtón nem tudtam volna sehogy se kijutni, így az ablakot választotta, ki a tető felé. Ahogy a tetőre kijutottam utána már nem tudtam, hogy merre tovább. Enyhén szólva megcsúsztam a kicsit nyirkos tetőn és a földig meg se álltam.

Ezt észrevette Nina, mivel nem végeztem ezt a műveletet valami csendbe.

-          - Sam! Te miért a tetőn közlekedsz? – kérdezte N furcsán szemöldökfelhúzással.

-         -  Észrevettem, hogy kint vagy én meg büntetésbe vagyok… - válaszoltam neki.

-         -   Miért vagy büntibe?

-         -   Mit keresel Simon előtt?

Mind a ketten álltunk egymás előtt csendben és egyikőnk sem válaszolt.

-          Szerintem menjünk haza! – szólalt meg Nina.

-          Miért? Nem tudnék úgyse felmászni a tetőre. Mond már el, hogy mit keresel itt?!

-          Titkos…

Tette hozzá Nina és haza felé vette az irányt. Lassan én is hazavánszorogtam, vállaltam, hogy az ajtón keresztül fogok bemenni. Próbáltam nem feltűnően bemenni az ajtón. Hát sajnos amilyen halkan akartam bemenni, annál hangosabban sikerült véghezvinnem a műveletet. Sikeresen felborítottam az esernyőtartót és meg is botlottam. Próbáltam feljutni a szobámba, de mikor a lépcső közepéhez értem anyu megszólított.

-        -  Sam te meg hol voltál?

-         - Áhh csak inni jöttem le! – válaszoltam kicsit megijedve.

-          -Ja. oké. Feküdj le, mert már késő van!

Most hála az Istennek megúsztam, remélem nem is fog kiderülni, hogy kilógtam.