Megszólalt a csengő. Megint engem kerestek, anya le is hívott. Azt hittem, megint Nina az, de tévedtem. Mikor kinyitottam az ajtót megláttam Max-ot. Egyre hevesebben vettem a levegőt és féltem attól, hogy szóbahozza az előbbi bakimat. De mikor megláttam, hogy a kezébe ott van a medállom elakadt még a lélegzetem is.

-          Szia, az előbb kiejtetted az ablakból ezt a valamit… - szólalt meg lágy, férfias hangon. Az arcán mosoly és még a  sötétzöld szeme is vele együtt nevetett.

-          Ő…ő..igen..köszönöm… - makogtam ott az ajtóba.

-          Igazán nincs mit, legközelebb figyelj jobban oda! – aztán elment.

Annyit se tudtam mondani, hogy oké, legközelebb nem fordul elő ilyesmi. Annyira dobogott a szívem, hogy még a lépcsőn is alig bírtam utána felmenni, mikor felértem a szobámba lefeküdtem az ágyamba és kifújtam magam. De azért egy pillantást még vetettem a szobájára, épp akkor húzta be a függönyt, még szerencse, hogy nem látott meg. Ez a nap, igazán élmény dús volt, rendesen el is fáradtam, nem sok kellett, ahhoz, hogy elaludjak. Egyszer aztán majdnem rám törte az ajtót a kisöcsém, Charlie. Jött szólni, hogy vacsora.

Lementem, örültem, hogy ma először együtt van a család. Apa elkezdte mesélni, hogy milyen az új munkahely. Igazán izgalmas története volt, de engem valahogy nem érdekelt. Anya még mindig látta rajtam, hogy valami nem tiszta. Megint rákérdezett, hogy mi a gond, meg, hogy miért keresett Max. Elkezdtem mondani, hogy elhagytam a medálom, megtalálta és visszahozta. A többit nem részleteztem neki, mert most nem volt hozzá kedvem, meg amúgy is az egész család ott volt, ilyenkor nem is jó beszélgetni. Apa szokásosan elkezdené ecsetelni, hogy egy fiú miatt nem érdemes ilyennek lenni. Az öcsém pedig nevetne csak, mivel, hogy még csak 9 éves. A vacsora végeztével segítettem anyának elmosogatni, elpakolni. Majd felmentem rendbe tettem magam és lefeküdtem aludni. Nagyon fáradt voltam már, de nem tudtam aludni, mindig a mai napi események jártak a fejembe. Részben jó is volt, mert Ninával mondhatni, hogy összebarátkoztam, Max-ről pedig csak kavarogtak az agyamba a gondolatok. Részben még mindig akarom, hogy közelebbről is megismerjem, de valami eltántorít attól, hogy ezt meg is tegyem. Talán sara az oka, de lehet, hogy én. Nem tudom.

Másnap reggel már semmi bajom nem volt, felkeltem és ugyanúgy vidáman indult a napom. Anya szól, hogy menjek el a boltba kenyérért, hát több se kellett, megfogtam a korimat és elindultam. Pár perc alatt ott is voltam. Találkoztam a szembe szomszéddal, Simonnal. Épp valami csúnya sárgászöld löttyöt vásárolt. Úgy gondoltam, hogy itt az ideje, annak, hogy bemutatkozzak. Oda is mentem hozzá, megszólítottam:

-          Szia, Sam vagyok. Nem rég költöztünk a városba, te vagy a szembe szomszédom. – kezdtem el még egy kicsit akadozva, de barátságosan.

-          Szia, én Simon vagyok… nagyon örülök. – picit félénken, de válaszolt.

Észrevettem, hogy Simon még sokkal jobban fél a beszélgetésektől, mint én. Nem értettem, hogy miért, amikor nekem is nehezemre megy. A bemutatkozás után felajánlottam neki, hogy menjünk együtt haza. Elfogta a kérést, megvártam. Ő egy furcsa régies biciklivel volt, a kormányon vicces, színes szalagok lógtak. Felült rá és elindultunk. Útközbe nem beszéltünk, mikor hazaértünk elköszöntünk egymástól.